Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.
Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság:
a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! (1Móz 12,1)

Amikor a férjemmel összeházasodtunk, tudtam, hogy költözgetni fogunk az egész országban. Mint újdonsült zászlóst a Parti Őrséghez vezényelték Seattle-be. Még sohasem jártam az Allegheny-hegységtől nyugatra, és bár igyekeztem leplezni, féltem kissé. Arra is gondoltam: Vajon ott él-e Isten Seattle-ben is?
Amikor Abrám a családjával elhagyta Úr városát, hogy Háránba menjen, onnan pedig Kánaán földjére, bizonyára hasonló gondolatok motoztak az ő fejében is. Jóllehet az Úr hívta őt ki onnan, hogy egy új földre vezesse; de vajon ott lesz-e majd az Úr is? Ott lakik-e Isten Kánaánban? Abrám azonban hitt Isten hívó szavában, aki mindenütt jelen van, legyen az Úr városa vagy Kánaán.
Amikor túlságosan kötődünk egy helyhez, családhoz, társadalomhoz, amiben felnőttünk, az olyan, mint a bálványimádás. Félő, hogy ez esetben nem leszünk képesek meghallani Isten új helyek felé szólító hangját. Örülök, hogy sok évvel ezelőtt útra keltem, és tudom, Isten velem volt mindenütt, mind a mai napig.

Imádság: : Ó, Istenünk, köszönjük, hogy velünk vagy vándorútjaink során, és azt a kegyelmet és hitet is, ami által képesekké válunk követni téged. Ámen.

Isten velünk marad, bárhová szólít az élet.
Anne H. Gruger (Washington, USA)

IMÁDKOZZUNK A KÖLTÖZKÖDŐKÉRT!