A katonák elvitték Jézust a palota belsejébe, a helytartóságra, és összehívták az egész csapatot. Felöltöztették bíborba, tövisből font koronát tettek a fejére, és elkezdték köszönteni: "Üdvözlégy, zsidók királya!" Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte.
Miután kigúnyolták, levették róla a bíborruhát, felöltöztették saját ruhájába, és kivitték, hogy megfeszítsék őt. Kényszerítettek egy arra menő embert, cirénei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye a keresztet. Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, és mirhás bort adtak neki; de ő nem fogadta el. Ekkor keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten az ellene emelt vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. (És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: "És bűnösök közé számlálták.") Az arra járók fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: "Nosza te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!" Hasonlóan csúfolódtak a főpapok is maguk között az írástudókkal együtt, és így szóltak: "Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, az Izráel királya, szálljon le a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk." Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: "Elói, elói, lámá sabaktáni!" - ami ezt jelenti: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Néhányan az ott állók közül, akik meghallották, így szóltak: "Nézd, Illést hívja." Valaki elfutott, megtöltött egy szivacsot ecettel, nádszálra tűzte, inni adott neki, és így szólt: "Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye?" Jézus azonban hangosan felkiáltva kilehelte lelkét.
Mk 15,16-37.
NAGYPÉNTEK
Jézus mondja: "Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." (Lk 22,19)
Keresztyén egyetemre járok, ahol nemrégiben egy cikket kellett olvasnunk arról, milyen fiziológiai változásokat élhetett át Krisztus a keresztre feszítés során. A nagyhét az emlékezés ideje, hogy Krisztus meghalt a bűneinkért, ám legtöbbször csak óvatosan tudatosítom magamban halálának valóságát. Krisztus gyötrelmeinek és fizikai lealacsonyításának óráiról olvasva, nem tudok mást tenni, csak zokogni: "Istenem, ez nekem túl sok!" Én csupán az eseményeket olvasom. Mit érezhetett Jézus anyja? Mit érezhetett Isten?
Felemészt az efféle elfojthatatlan kegyetlenség miatti mély szomorúság. Ugyanakkor óriási hála tölt el, mert teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Krisztus önként vetette alá magát a szörnyű kereszthalálnak. Amikor arra gondoltam, amit Jézus az utolsó vacsorán mondott: "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre", rájöttem, hogy nem csupán arra kell emlékeznünk, hogy ki volt Jézus, hanem arra is, hogyan és miért halt meg. Kimondhatatlanul hálás vagyok ezért.
Imádság: Drága Istenünk, szomorúsággal telik meg a szívünk, a fájdalom és szenvedés miatt, amit Jézus azért viselt el, hogy mi éljünk. Hálásak vagyunk üdvösségünk ingyenes ajándékáért. Ámen.
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)
Debbie Middlebrook (Georgia, USA)
