Hogyan élhetek Krisztussal a mindennapi élet problémái között?
Azt tapasztaltam, hogy ha Krisztussal indulok a napi feladataimat végezni, akkor bátran kezdhetem a munkámat, de jól kell vigyáznom arra, hogy közösségben is maradjak vele. Gyakran követem el azt a hibát, hogy reggel még az Úr kegyelmére bízom magamat, a nap folyamán mégis úgy cselekszem, mintha nem volna közösségem Krisztussal. Előfordul, hogy meggondolatlan szavakat használok, és egyszer csak arra döbbenek rá, hogy eltávolodtam Krisztustól. Áldott dolog, ha meghallom a Lélek figyelmeztetését.
Egy tanulságos eset jut eszembe. Orvosi vizsgálatra indultam a rendelőintézetbe, s az egyik ablaknál be kellett jelentkeznem vizsgálatra. A bent ülő hölgy alig hallhatóan kérdezte, hogy hová kérem a bejelentkezésemet. Én ezt rossz hallásom miatt (fülhallgatókat használok) nem értettem meg. Erre a hölgy indulatosan rám kiabált: hogy nem lehet őt érteni? Erre én ugyancsak indulatosan arra kértem, ha lehet, egy kicsit szebben beszéljen. A bejelentkezés megtörtént, de mérgelődve váltunk el egymástól.
A vizsgálat közben állandóan az járt az eszemben, hogy vajon ezúttal is közösségem volt Krisztussal? Rádöbbentem, hogy most szégyent hoztam a nevére. A Lélek arra indított, hogy vizsgálat után menjek vissza az ablaknál ülő hölgyhöz, és kérjek tőle bocsánatot indulatosságomért. A hölgy megbocsátott, én pedig megajándékoztam az éppen akkor megjelent írásommal: Isten Báránya hogyan tanított meg engemet az igazi szeretetre? Elfogadta, megköszönte. Békesség lett közöttünk. Hálát adtam Istennek, hogy Lelkének indítására volt erőm bocsánatkérésre, és megtapasztalhattam, hogy egy lélek közelebb jutott Istenhez. Bűnbánattal kértem Jézus Krisztus bocsánatát, hogy eltávolodtam tőle, majd hálát adtam megbocsátásáért.
Újra kezembe került Modersohn Ernő Krisztussal című kis füzete (1946-ban adta ki a Bethánia), amelyben hasznos tanácsokat kaptam. Megértettem, hogy nekem bizonyosságnak kell lennem a világ előtt, a világ számára; nem szabad megszégyenítenem az Úr ügyét, melyet szolgálni szeretnék.
A Jn 15,4–6 versekben olvashatjuk, hogy az Úr ismételten arra kérte tanítványait: „Maradjatok énbennem…” János apostol is arra int: „…fiacskáim, maradjatok őbenne…” (1Jn 2, 28) Csak úgy maradhatok őbenne, ha életem legapróbb dolgaiban is benne maradok.
Modersohn arra is figyelmeztetett, hogy fontos a megőrzött lelki nyugalom is.
Volt idő az én életemben is, amikor nekem is nagy szükségem volt rá. 1945-ben a külföldi katonai szolgálatra hurcolt, elkeseredett fiatalok között kellett Isten vigasztalását, megmentő szeretetét hirdetnem. Még akkor is, amikor az éhhalál szélén voltunk. Korabeli naplófeljegyzésemből idézek, amelyet tizenhét éves koromban készítettem idegen földön:
„Éhségtől gyötörve valami ehetőt keresünk a mezőn. Nagy örömünkre az egyik helyen mezei sóskát találunk, és azt kezdjük lakmározni. Eközben a fiúk csúfolni kezdenek:» Hol van a te Istened most, aki segítene nekünk? Azt mondtad, hogy mindenkor velünk lesz, és gondoskodik rólunk. Most hol van? Egyáltalán van? Hagyja, hogy itt haljunk meg éhen? Milyen Isten az, aki ezt megengedi?«Elszomorít, hogy pár órája még örültek annak, hogy megőrizte őket Isten, de az újabb próbatételben elbizonytalanodtak. Kicsit türelmetlenné tesz engem az ő gyenge hitük, a hangos türelmetlenségük. Próbálom magamat is türtőztetni, és újra elmondani türelmesen: Mennyei Atyánk most is gondoskodni fog rólunk, meglátjátok. Csak bízzatok benne! Ő nem csapja be a benne bízó embereket, ígéretei mindig megvalósulnak. Isten szeret bennünket, csak próbára teszi hitünket, hogy az valóban igazi hitet jelent-e. Látjátok, milyen bizonytalan vele szemben a hitetek? Újra csak azt mondom magamnak is, nektek is, Isten nem hagy magunkra. Időben megérkezik az ő segítsége, mert azt ígérte: eledelt ád az őt félőknek.
Még alig mondom el a vigasztaló szavakat, egyszer csak autózúgást hallunk. Mindenki a hang felé fordul, és meglepődve tapasztalja, hogy egy katonai teherkocsi érkezik meleg és hideg ételekkel. Később tudtuk meg, hogy egy katonai futár ment értük, de mi erről nem tudtunk semmit. Így bőven kapunk meleg levest, kenyeret, konzerveket, vajat és dzsemet. A fiúk rám néznek vidám arccal, de kissé pironkodva, és csak ennyit mondanak: »Ismét igazad volt, most már megpróbálunk mi is igazán hinni abban az Istenben, aki valóban ismeri a mi gondjainkat, és idejében meg is oldja azokat.« Ezzel megbékélten fogyasztják el a bőséges ennivalót. Közben észrevétlenül figyelem a halkan imádkozó zúgolódókat.”
Milyen jó, hogy akkor naponta vezettem naplót minden eseményről! Most is jó elolvasni ezeket a halványodó, de bizonyságokat hirdető sorokat. Biztatást adnak a mai életemhez is, hogy a lelki nyugalmat érdemes megőriznünk minden körülmények között.
Modersohn arra figyelmeztet, hogy az Úr olyan embereket keres, akikben kijelentheti és megdicsőítheti magát, áldásul e világ számára. Add Uram, hogy mindenkor ilyen lehessek!
Szenczi László