Kis történet

Meglehetősen elfoglalt volt a reggel a klinikán, ahova be kellett mennem egy orvosi felülvizsgálatra. Fél kilenc körül egy, a nyolcvanas éveiben járó úr lépett be, hogy kivegyék a varratokat a hüvelykujjából. Közölte az ápolónővel, hogy nagyon siet, mert 10-re hivatalos volt valahova. Az ápolónő megmérte a pulzusát, a vérnyomását, és kérte, hogy üljön le, mert legalább egy órát várni kell, amíg egy orvos foglalkozni fog vele.

Az ápolónő látta, hogy az idős úr nézi az óráját, és mivel éppen nem volt elfoglalva másik beteggel, elhatározta, hogy majd ő maga megnézi a sebet. Látta, hogy szépen gyógyult, és beszélt az egyik orvossal, hogy ő maga kivehesse a varratokat, és átköthesse a sebet.

Miközben a sebbel foglalkozott, kérdezte, hogy vajon azért siet ennyire, mert talán egy másik orvoshoz is mennie kell? Betege elmondta, hogy egy idősek otthonába siet, hogy a feleségével reggelizzen. Kérdezte az ápolónő, hogy a felesége hogy van? A válasz az volt, hogy a felesége meglehetős régen van már ott, és alzheimeres. Beszélgetés közben megkérdezte, hogy a felesége ideges lenne-e, ha késne? A válasz az öregúr részéről az volt, hogy a felesége már régen nem tudja, hogy ő kicsoda, az elmúlt öt évben soha nem ismerte fel.

Az ápolónő meglepetten kérdezte:

"És maga mégis megy, minden reggel, annak ellenére, hogy a felesége nem tudja, hogy maga kicsoda?"

Az idős úr elmosolyodott, megsimogatta az ápolónő kezét, és azt mondta:

"Ő nem tudja, hogy én ki vagyok, de én tudom, hogy ő kicsoda."

Alig tudtam visszatartani a könnyeimet ahogy ment el, s arra gondoltam, hogy ezt a fajta szeretetet szeretném látni mindenütt az életben.

Fehérdy Iván

Montreal, Kanada