A debreceni téli erdő sűrűjében lépkedek. Már egyedül megyek, nem fogod a kezem. Lábam alatt szűz hó roppan, de sokat jártam itt veled. A zimankót lassan a kikelet váltja, majd meleg nyár borul újra a debreceni tájra. Aztán ősz, színes, esős. Sírnak az eső lepte fák, épp úgy, mint mikor megismertelek. A fáról az eső, mint a könnycseppek úgy hullanak reám. Most olyan nehéz a szívem... A természet templomában vigaszt lelek, kedvesem rád emlékezem.
Debreceni Zoltán (Dombóvár)
|
Hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges!