Hogyan élhetek Krisztussal a mindennapi élet problémái között?

 

Azt ta­pasz­tal­tam, hogy ha Krisz­tus­sal in­du­lok a na­pi fel­ada­ta­imat vé­gez­ni, ak­kor bát­ran kezdhetem a mun­kámat, de jól kell vi­gyáz­nom ar­ra, hogy kö­zös­ség­ben is ma­rad­jak ve­le. Gyak­ran kö­vet­em el azt a hi­bát, hogy reg­gel még az Úr ke­gyel­mé­re bíz­om ma­gamat, a nap fo­lya­mán még­is úgy cselekszem, mint­ha nem vol­na kö­zös­sé­gem Krisz­tus­sal. Elő­for­dul, hogy meg­gon­do­lat­lan sza­va­kat hasz­ná­lok, és egy­szer csak ar­ra döb­be­nek rá, hogy el­tá­vo­lod­tam Krisz­tus­tól. Ál­dott do­log, ha meghallom a Lé­lek fi­gyel­mez­tetését.

Egy tanulságos eset jut eszembe. Or­vo­si vizs­gá­lat­ra in­dul­tam a ren­de­lő­in­té­zet­be, s az egyik ab­lak­nál be kel­lett je­lent­kez­nem vizs­gá­lat­ra. A bent ülő hölgy alig hall­ha­tó­an kér­dez­te, hogy ho­vá ké­rem a be­je­lent­ke­zé­se­met. Én ezt rossz hal­lá­som mi­att (fül­hall­ga­tó­kat hasz­ná­lok) nem ér­tet­tem meg. Er­re a hölgy in­du­la­to­san rám ki­a­bált: hogy nem le­het őt ér­te­ni? Er­re én ugyan­csak in­du­la­to­san ar­ra kér­tem, ha le­het, egy ki­csit szeb­ben be­szél­jen. A be­je­lent­ke­zés meg­tör­tént, de mér­ge­lőd­ve vál­tunk el egy­más­tól.

A vizs­gá­lat köz­ben ál­lan­dó­an az járt az eszem­ben, hogy va­jon ez­út­tal is kö­zös­sé­gem volt Krisz­tus­sal? Rá­döb­ben­tem, hogy most szé­gyent hoz­tam a ne­vé­re. A Lé­lek ar­ra in­dí­tott, hogy vizs­gá­lat után men­jek vissza az ab­lak­nál ülő hölgy­höz, és kér­jek tő­le bo­csá­na­tot in­du­la­tos­sá­go­mért. A hölgy meg­bo­csá­tott, én pe­dig meg­aján­dé­koz­tam az ép­pen ak­kor meg­je­lent írá­som­mal: Is­ten Bá­rá­nya ho­gyan ta­ní­tott meg en­ge­met az iga­zi sze­re­tet­re? El­fo­gad­ta, meg­kö­szön­te. Békesség lett kö­zöt­tünk. Há­lát ad­tam Is­ten­nek, hogy Lel­ké­nek in­dí­tá­sá­ra volt erőm bo­csá­nat­ké­rés­re, és meg­ta­pasz­tal­hat­tam, hogy egy lé­lek kö­ze­lebb ju­tott Is­ten­hez. Bűn­bá­nat­tal kér­tem Jé­zus Krisz­tus bo­csá­na­tát, hogy el­tá­vo­lod­tam tő­le, majd há­lát ad­tam meg­bo­csá­tá­sá­ért.

Újra kezembe került Mo­der­sohn Er­nő Krisz­tus­sal cí­mű kis fü­ze­te (1946-ban ad­ta ki a Bet­há­nia), amelyben hasz­nos ta­ná­cso­kat kaptam. Meg­ér­tet­tem, hogy ne­kem bi­zo­nyos­ság­nak kell len­nem a vi­lág előtt, a vi­lág szá­má­ra; nem sza­bad meg­szé­gye­ní­te­nem az Úr ügyét, me­lyet szol­gál­ni sze­ret­nék.

A Jn 15,4–6 ver­sek­ben ol­vas­hat­juk, hogy az Úr is­mé­tel­ten ar­ra kér­te ta­nít­vá­nya­it: „Ma­rad­ja­tok én­ben­nem…” Já­nos apos­tol is ar­ra int: „…fi­acs­ká­im, ma­rad­ja­tok őben­ne…” (1Jn 2, 28) Csak úgy ma­rad­ha­tok őben­ne, ha éle­tem leg­ap­róbb dol­ga­i­ban is ben­ne ma­ra­dok.

Mo­der­sohn ar­ra is figyelmeztetett, hogy fon­tos a meg­őr­zött lel­ki nyu­ga­lom is.

Volt idő az én éle­tem­ben is, ami­kor nekem is nagy szük­sé­gem volt rá. 1945-ben a kül­föl­di ka­to­nai szol­gá­lat­ra hur­colt, el­ke­se­re­dett fi­a­ta­lok kö­zött kel­lett Is­ten vi­gasz­ta­lá­sát, meg­men­tő sze­re­te­tét hir­det­nem. Még ak­kor is, ami­kor az éh­ha­lál szé­lén vol­tunk. Ko­ra­be­li nap­ló­fel­jegy­zé­sem­ből idé­zek, ame­lyet ti­zen­hét éves ko­rom­ban ké­szí­tet­tem ide­gen föl­dön:

„Éh­ség­től gyö­tör­ve va­la­mi ehe­tőt ke­re­sünk a me­zőn. Nagy örö­münk­re az egyik he­lyen me­zei sós­kát ta­lá­lunk, és azt kezd­jük lak­má­roz­ni. Eköz­ben a fi­úk csú­fol­ni kez­de­nek:» Hol van a te Is­te­ned most, aki se­gí­te­ne ne­künk? Azt mond­tad, hogy min­den­kor ve­lünk lesz, és gon­dos­ko­dik ró­lunk. Most hol van? Egy­ál­ta­lán van? Hagy­ja, hogy itt hal­junk meg éhen? Mi­lyen Is­ten az, aki ezt meg­en­ge­di?«El­szo­mo­rít, hogy pár órá­ja még örül­tek an­nak, hogy meg­őriz­te őket Is­ten, de az újabb pró­ba­té­tel­ben el­bi­zony­ta­la­nod­tak. Ki­csit tü­rel­met­len­né tesz en­gem az ő gyen­ge hi­tük, a han­gos tü­rel­met­len­sé­gük. Pró­bá­lom ma­ga­mat is tür­tőz­tet­ni, és új­ra el­mon­da­ni tü­rel­me­sen: Mennyei Atyánk most is gon­dos­kod­ni fog ró­lunk, meg­lát­já­tok. Csak bíz­za­tok ben­ne! Ő nem csap­ja be a ben­ne bí­zó em­be­re­ket, ígé­re­tei min­dig meg­va­ló­sul­nak. Is­ten sze­ret ben­nün­ket, csak pró­bá­ra te­szi hi­tün­ket, hogy az va­ló­ban iga­zi hi­tet je­lent-e. Lát­já­tok, mi­lyen bi­zony­ta­lan ve­le szem­ben a hi­te­tek? Új­ra csak azt mon­dom ma­gam­nak is, nek­tek is, Is­ten nem hagy ma­gunk­ra. Idő­ben meg­ér­ke­zik az ő se­gít­sé­ge, mert azt ígérte: eledelt ád az őt félőknek.

Még alig mon­dom el a vi­gasz­ta­ló sza­va­kat, egy­szer csak au­tó­zú­gást hal­lunk. Min­den­ki a hang fe­lé for­dul, és meg­le­pőd­ve ta­pasz­tal­ja, hogy egy ka­to­nai te­her­ko­csi ér­ke­zik me­leg és hi­deg éte­lek­kel. Ké­sőbb tud­tuk meg, hogy egy ka­to­nai fu­tár ment ér­tük, de mi er­ről nem tud­tunk sem­mit. Így bő­ven ka­punk me­leg le­vest, ke­nye­ret, kon­zer­ve­ket, va­jat és dzse­met. A fi­úk rám néz­nek vi­dám arc­cal, de kis­sé pi­ron­kod­va, és csak ennyit mon­da­nak: »Is­mét iga­zad volt, most már meg­pró­bá­lunk mi is igazán hin­ni ab­ban az Is­ten­ben, aki va­ló­ban is­me­ri a mi gond­ja­in­kat, és ide­jé­ben meg is old­ja azo­kat.« Ez­zel meg­bé­kél­ten fo­gyaszt­ják el a bő­sé­ges en­ni­va­lót. Köz­ben ész­re­vét­le­nül fi­gye­lem a hal­kan imád­ko­zó zú­go­ló­dó­kat.”

Mi­lyen jó, hogy ak­kor na­pon­ta ve­zet­tem nap­lót min­den ese­mény­ről! Most is jó el­ol­vas­ni eze­ket a hal­vá­nyo­dó, de bi­zony­sá­go­kat hir­de­tő so­ro­kat. Biz­ta­tást ad­nak a mai éle­tem­hez is, hogy a lel­ki nyu­gal­mat ér­de­mes meg­őriz­nünk min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött.

Mo­der­sohn ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy az Úr olyan em­be­re­ket ke­res, akik­ben ki­je­lent­he­ti és meg­di­cső­ít­he­ti ma­gát, ál­dá­sul e vi­lág szá­má­ra. Add Uram, hogy mindenkor ilyen lehessek!

                                                                                              Szen­czi Lász­ló

Hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges!

2019 Május
Ke Sze Cs Szo Va
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Tárhelyszolgáltatónk

Napi áhítat feliratkozás

Bejelentkezés

Legújabb kommentek