A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!" Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: "Asszony, miért sírsz?" Ő ezt felelte nekik: "Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették." Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: "Asszony, miért sírsz? Kit keresel?" Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: "Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom." Jézus nevén szólította: "Mária!" Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: "Rabbuni!" - ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: "Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: "Láttam az Urat!", és hogy ezeket mondta neki.
Jn 20,1-18.
KRISZTUS FELTÁMADT!
Jézus azt mondta: "Mert én élek, és ti is élni fogtok." (Jn 14,19)
Egyszer részt vettem egy keresztyén missziós táborban, ahol az egyik vezető kora reggel az ajtón kopogott, és a húsvéti üdvözléssel ébresztett bennünket: "Dicsérd az Urat, Krisztus feltámadt!" Mi erre így válaszoltunk: "Valóban feltámadt!" A legtöbb reggel szinte azonnal érkezett a válasz az üdvözlésre. Néha viszont többször el kellett mondani a köszöntést, míg végre felébredtünk és az álmok világából visszatértünk a valóságba.
A húsvéti üdvözlés egyfajta lelki ébresztő. Néha azzal a meggyőződéssel ébredek, hogy Isten valóság, az élet jó, és minden dolog lehetséges Krisztussal. Ilyenkor tudom, mivel Krisztus él, mi is az Isten szeretetének teljességében élhetünk, függetlenül a körülményeinktől. Máskor azonban alig tudom kinyitni a szemem. Mindenütt csak mások bűneit és a magam hibáit látom. A magdalai Máriához hasonlóan én is leragadok az emlékek és az álmok sírboltjánál, és csalódottan sírdogálok afelett, mi minden történhetett volna.
Húsvét örömhíre, hogy a feltámadott Krisztus néven szólít minket, és addig szólongat, míg ráébredünk örökkévaló jelenlétére. Arra indít, hogy egész életünk hitből fakadó válasz legyen a világ felé: "Ő valóban feltámadt!"
Imádság: : Istenünk, áldunk téged az örömüzenetért, hogy Krisztus feltámadott. Ámen.
Mert Krisztus él, mi is élhetünk.
Stephen D. Bryant (Tennessee, USA)
